3. Szorongás...

Sziasztok! Nem bírtam ki, hogy ne tegyem közzé a részt.:) (Ugyanis csak jövő hétvégén kellett volna) Szeretném megköszönni kettőnk nevében a 15 rendszeres olvasót, a naponta több, mint 100 oldalmegjelenítést és a húsz kommentet is! Nem tudjátok elképzelni, hogy milyen jól esik ez nekünk!

Sok hozzáfűzni valóm a részhez nincs. Remélem kapunk ide is komikat!

Hope you like it!

Adrii.xx

*Charlotte*

Mikor végignéztem a fiúkon hirtelen elöntött egy fura érzés. Itt az idő! Talán most megszabadulhatok ettől a szadistától! Mégis miből gondoltam ezt, öt 19 év körüli srác láttán? Nem tudom... A szememet lesütöttem és remegő végtagokkal álltam Luke mellett. Kezét az enyémre kulcsolta és úgy magyarázott.
-A legjobb az lesz, ha már most elkezdjük. Készen is álltok? - kérdezte a fiúkat.
-Persze.
-Nagyszerű. Akkor szerintem kezdjünk egy olyan képpel, amelyen mind az öten rajta vagytok.-mondta, majd hozzám fordult.
-Drágám hoznál nekem egy pohár vizet? - kérdezte mézes-mázos hangon.
-Igen... - motyogtam.
 Elengedte a kezem, mire én gyors léptekkel elindultam a közeli asztal felé. Fogtam egy kis műanyag poharat és teletöltöttem vízzel. Épp megfordultam volna, mikor egy meleg kéz hozzá ért a fenekemhez.
-Köszönöm édesem. Tudod, amit megbeszéltünk... - sziszegte hátulról a fülembe Luke.
 Biccentettem. Persze, hogy tudom. Tegnap vagy ötször elmondta. Eltávolodott tőlem és elindult a fényképezőgépért. Összeszedtem minden erőmet és utána szóltam.
-Luke! Én elmegyek a mosdóba!
-Tessék? - fordult vissza.
-Szeretnék elmenni a mosdóba.-mondtam ijedten. Pár pillanatig őrlődött, majd megszólalt.
-Menj. - legyintett.
 Egyszer csak egy gúnyos férfi hang hallatszott hátulról.
-Na mi van kislány, el kell kérezkedni apucitól? - röhögött.
 Félve rápillantottam. Ő nem Andrew?
-Jajj Andrew, úgy csinálsz, mintha a te csajod nem kérdezne meg tőled mindent. - gúnyolódott Luke is.
 Ezen egy jót nevettek, majd elkezdték a fotózást. Az öt fiú úgy beállt a kamera elé, mintha nap mint nap ezt kellene csinálniuk. Pedig tudomásom szerint ők énekesek.
Néhány percig még néztem ahogy sürögnek forognak körülöttük, majd elindultam a mosdóba. Ahogy mentem, olyan érzésem volt, mintha valaki követne. Ezt a gondolatot gyors elhessegettem magamtól, hisz tudtam jól... nem követhet senki. Csak bolyongtam az óriási épületben. Mindent körbejártam, de sehol sem találtam a mosdót. Teljesen összezavarodtam. Most akkor hol is vagyok?
Már vagy húsz perce sétálgathattam amikor éppen egy olyan folyosóra értem, ahol eddig még nem jártam. Körülnéztem, mikor megpillantottam egy ajtót. Igaz nincs kiírva, hogy wc de egy próbálkozást megér. Kopogás nélkül, halkan benyitottam. Belestem és észrevettem az egyik fiút. A fotózásról. Épp kiakartam menni és elfutni, amikor megszólított.
-Hát te? - kérdezte. Egy pillanatra megfagyott ereimben a vér. Két éve már egy szót sem beszéltem senkivel.
-Én csak... ne haragudj, nem akartam benyitni. - motyogtam. Felállt, majd mosolyogva közelebb jött.
-Liam Payne. - nyújtott udvariasan kezet.
-Charlotte Kings... - mondtam, miközben megfogtam meleg, bársonyos ujjait.
-Eltévedtél? - kérdezte.
-Igen.
-Mit keresel?
-A mosdót.
-Értem. Megmutassam merre van? - kérdezte.
-Azt megköszönném. - egy halvány mosolyt eresztettem felé. Kivezetett az ajtón, majd elindult előttem. Pár méter múlva megállt egy ajtó előtt.
-Már közel jártál. - nevetett.
-Köszönöm. - mosolyogtam.
-Nincs mit. Megvárjalak, vagy visszatalálsz egyedül is?
-Nagy baj lenne, ha inkább megvárnál? - kérdeztem.
-Nem, dehogy! - mondta.
Megköszöntem, majd gyors bementem és elintéztem a dolgom. Mielőtt még kimentem volna megnéztem magam a tükörben. Szörnyen festettem. A hátam közepéig érő, vörös hajam össze vissza állt, a sminkem egy kissé elkenődött. Nem ismertem magamra. Igaz, már egy jó ideje nem nézegethettem magam tükörben... mégis valami szebbre számítottam. Egy sós könnycsepp buggyant ki a szememből. Nem. Ez nem én vagyok...
Azt az egy könnycseppet követte a második, a harmadik. Végig gondoltam mindent. Azt hogy 15 évesen elszöktem otthonról, egy szadista miatt. Anyámat megbántottam. Azóta se keresett... Hogy két éve megerőszakolnak, bántalmaznak. Lelkileg, testileg. Nem bírom.
Akkor ott, hirtelen eltört bennem valami. A düh hatalmába kerített. Zokogva kicsaptam a wc ajtót és elindultam a kijárat felé. Liam megrökönyödve jött utánam. Mikor utolért megragadta a karom és maga felé fordított.
-Charlotte mi a baj? - kérdezte. Arcán a meglepettség és a félelem keverékét láttam. Mélyen a szemébe néztem. Tudtam, hogy szavakkal ezt nem tudom kifejezni. Így szorosan megöleltem, miközben az arcom a vállába fúrtam. Csak sírtam és sírtam. Nem szólt rá semmit, inkább átkarolta a derekam és hagyta, had nyugodjak le. Várt...
Lassacskán lenyugodtam, nem sírtam annyira. Liam eltolt magától, de épp csak úgy, hogy láthassa az arcom.
-Elmondhatod? - suttogta.
Megráztam a fejem. Vett egy nagy levegőt, majd megpuszilta a homlokomat.
-Vigyázz magadra! - mondta, és a kezembe nyomott egy cetlit. A telefonszáma volt rajta. Elengedett, majd még egyszer rám nézett. Miután megállapította, hogy jobban vagyok elindult a stúdió felé, ahol Luke várta. Ki tudja, mit láthatott.
-Hát ti mit csináltatok? - kérdezte mérgesen. Elkezdtem pánikolni, hisz tudtam. Ebből még óriási balhé lesz!
-Beszélgettünk. Remélem nem baj. - mondta nemes egyszerűséggel Liam. Luke csodálkozva nézett rá.
-Nem dehogy. A fiúk már várnak. - mutatott az ajtó felé. Liam bement, én pedig egyedül maradtam ezzel a féreggel. Gúnyos vigyor telepedett az arcára, úgy közelített felém.
-Lám-lám. A kis Lottie talált magának beszélgető partnert? Ha szabad megkérdeznem, mégis mi volt a téma? - kérdezte, cseppet sem nyugodtan.
-Liam karrierjéről beszélgettünk. - improvizáltam.
-Ó tényleg? Netalántán arról, hogy hány millió lány epedezik érte? - kacagott idegesen.
-Nem.
-Hát? Ne próbálj átverni Charlotte! - mondta mérgesen.
-Én nem verlek át Luke! Amúgy is... Ennyi erővel én is faggathatnak arról, hogy hány lánnyal fekszel le naponta! - vágtam a fejéhez mérgesen. Tudtam, hogy ezt a szócsatát én nyertem, mégis vesztesnek éreztem magam vele szemben. Hisz akár mikor megverhet, megerőszakolhat. Kedvtelésből csicskáztat, erőlteti azt, hogy nézzem meg hogy ő mégis hogyan csinálja más lányokkal. Egyszóval... én mindig is vesztes leszek vele szemben.
-Takarodj az autóhoz. Azt hiszem a következő pár órát soha nem fogod elfelejteni! - sziszegte. Értetlenül meredtem rá. Már megint mit akar velem csinálni? Nem fogyott még ki az ötletekből?
-AZT MONDTAM MENJ! - kiabálta.
Megsemmisülten csináltam azt amit mondott. Mivel az autó nem volt nyitva, megvártam míg ő is kijön. Valamit még elintézett szerintem. Mikor megláttam az ajtóban láttam rajta, hogy kegyetlenebb, mint valaha. Fogalmam se volt mit akart velem csinálni. Kinyitotta az autót én pedig beültem. Ő is ugyan ezt tette. Nem szólt egy szót sem, csak elindította az autót és elindultunk. Hirtelen megragadta a hajam és elkezdte tépni.
-Megegyeztünk nem? - kérdezte. Nem válaszoltam.
-KÉRDEZTEM VALAMIT! - üvöltött. Az egyik kezével a kormányt a másik kezével pedig a vörös tincseimet markolászta.
-Meg. - suttogtam.
-NEM HALLOM!
-MEG! MONDOM MEG! - kiabáltam én is, mert a fejem már majdnem az ölében volt, annyira tépte a hajam.
-VELEM NEM ORDIBÁLHATSZ TE UTCA SARKI! TUDD ÁM KIVEL BESZÉLSZ! - üvöltött tovább. - ELEGEM VAN BELŐLED! AZ EGYIK NAP KISZÖKSZ A MÁSIK NAP MEG EGY BUZIVAL TÁRSALOGSZ! MÉGIS MIT GONDOLSZ KI VAGY TE!? MAJD HA ÉN AZT MONDOM KIMEHETSZ KIMÉSZ! ÉS HA AZT HOGY ILYEN SENKIHÁZI BAROMMAL TÁRSALOGHATSZ, AKKOR AZT CSINÁLOD! AMÍG VELEM VAGY ADDIG AZ ÉN SZABÁLYAIM SZERINT ÉLSZ! VILÁGOS VOLTAM!?
-Igen. - mondtam.
Nem tudtam sírni, pedig szívesen tettem volna. Nem tudtam, mert nem mertem... Ki tudja mit csinált volna még velem!? Egy biztos... a következő pár órát soha az életben nem fogom elfelejteni...