Kitérő ~ elérhetőségeink

Sziasztok!

Egyenlőre nem résszel jövünk, hanem szeretnénk megosztani veletek az elérhetőségeinket.
Úgy gondoltuk, létrehozunk egy ask.fm-et és egy csoportot a blog olvasóinak!:)
Ask.fm-en nyugodtan kérdezgethettek minket a történetről, de akár rólunk is amire mindenképp megkapjátok a válaszokat.

ask.fm

A csoportot egyenlőre még nem hoztuk létre, de a következő rész elején, már linkeljük!

Reméljük kapunk kérdéseket, a bloggal és velünk kapcsolatban is!

Karina & Adrii.

6. Képtelenség

Sziasztok! Végre sikerült némi segítséggel közzétenni a következő részt. Igyekeztem némi izgalmat csempészni ebbe a részbe (is). :) Remélem tetszik majd - várjuk a komikat és a véleményeket!
Hope you like it!
Karinaxx

* Charlotte *

Fertőtlenítő szagra ébredtem. Mikor kinyitottam szememet, először csak a nagy fehérséget észleltem. Nemsokára tisztulni kezdett a kép és érzékelni kezdtem a körülöttem zajló eseményeket. Bágyadtan oldalra fordítottam a  fejemet és megpillantottam Liam gyönyörű, barátságos arcát. Éppen olvasott valamilyen újságot.

-         Liam! – szóltam oda neki gyöngén.

-         Charlotte! – boldogan pillantott rám, majd oda is hajolt és egy apró puszit nyomott a homlokomra. – Hogy vagy?

-         Egész jól. – mosolyogtam.

-         Ennek örülök!

Hirtelen beugrott, hogy egy kórházban vagyok. Nem kellene itt lennem…

-         Luke… - ennyit bírtam kinyögni. A hangom egészen elhaló és cérnavékony volt. Idegesen néztem körül.

-         Ne aggódj! Nincs itt. – tette kezeimre kezeit. – És ha itt is lenne, akkor sem csinálhatna semmit veled. Én megvédelek. – Tekintetéből csak sugárzott a szeretet.

-         Olyan jó, hogy van valaki, akire számíthatok. – néztem mélyen csillogó, barna szemeibe.

Sokáig csak csendben néztük egymás vonásait. Meghitt pillanatunknak egy erőteljes ajtócsapódás vetett véget. Összerezzentem. Egyszerre a legrosszabbra gondoltam, s a félelem szétáradt a testemben. Azt vártam, hogy ordibálva megjelenik Luke, és elkezd ismét ütlegelni. Feszülten figyeltem a bejárati ajtó felé. Szerencsére csak a doctor kukkantott be hozzám.

-         Jó napot Ms. Kings! – köszöntött az orvos. – Én James Brown vagyok, a kezelőorvosa.

-         Jó napot Mr. Brown! – viszonoztam az üdvözlést.

Megpróbáltam felülni az ágyon. Ügyetlenül kapálóztam a fekhelyemen. Liam elfojtott egy apró nevetést, majd odajött hozzám, hogy segítsen. Könnyedén megemelte vékony testemet. Felverte a párnámat és a hátam mögé állította. Egy hálás mosolyt intéztem felé, mire ő csak kacsintott egyet.

-         Hogy érzi magát? . kérdezte a doki, miután kényelmesen elhelyezkedtem.

-         Köszönöm, most már jól. – az éjjeli szekrényem fele nyúltam, ahol egy pohár állt, tele vízzel.

-         Ez jó hír! De többet kéne ennie, mert az éhezés nem tesz jót a kisbabának.

-         Hogy a minek??? – kis híján kiköptem a számban lévő innivalót.

-         Nem is tudta? – nézett tágra nyílt szemekkel az orvos. – Önöknek gyermekük lesz. Valószínűleg emiatt ájult el.

Teljesen ledöbbentem. Liamre pillantottam, aki szintén megrökönyödve bámult a semmibe.

-         Akkor én…Magukra is hagyom Önöket. – fordult felénk tapintatosan a doktor, s már ki is sietett a teremből.

Mélységes csend telepedett a szobára. Lassan legördültek arcomon az első könnycseppek. Nem tudtam felfogni, hogy mindez velem történik. Luke nem lehet apa!!! Ugyanúgy tönkretenné a gyermekünket, mint engem. A legnyomorúságosabb élet várna arra a csöppségre, akinek ez a szörnyeteg viselné gondját. Egyébként is, túl fiatal vagyok ehhez! De mit fog velem tenni Luke, ha megtudja, hogy terhes vagyok!

Egyre szaporábban hullottak a könnyeim. Liam odaült mellém az ágyra és szorosan magához ölelt. Belefúrtam államat széles vállába. Hagyta, hogy kisírjam magamat, és kissé megnyugodjak.

-         Most mi legyen? – rekedten szólalt meg.

-         Nem tudom…-egészen halkan, szinte már suttogva feleltem neki.-Egyben biztos vagyok…

-         Miben?-kíváncsian rám tekintett.

-         Nem akarom ezt a gyereket! Nem vagyok hajlandó kihordani ezt a babát! Nem vagyok képes gondoskodni egy olyan gyerekről, aki Luke-tól “származik”!!!-ordítottam fuldokolva.

-         Nyugodj meg Lottie! Majd megbeszéled ezt az orvossal is. – simogatott.

Valamennyire lehiggadtam szavai után, de még mindig ideges voltam.

Elfeküdtem az ágyon, s kezeimet lapos hasamra fektettem.

-         Liam, megtennél nekem valamit?

-         Persze, bármit!-mosolygott rám, mire az én szám is egy kicsit felfelé görbült.

-         Légyszíves hagyj most egy kicsit magamra.

-         Ahogy szeretnéd. Kint leszek a folyosón, ha bármi kell, csak kiálts.

Lassan felállt székéből és elindult kifelé. Halk nesz jelezte az ajtó záródását. Csak hárman maradtunk: én, a csönd és a gondolataim. Kibámultam az ablakon. Luke nemsokára hazaér a munkából és akkor észreveszi majd, hogy nem vagyok ott. Ha megtalál, biztos alaposan megleckéztet. Nem akarok többé találkozni vele! Nem akarom, hogy még egyszer hozzámérjen!

Elkezdtem simogatni sima hasamat. Ennek nem szabadott volna így történnie. Ez képtelenség! Egy kisgyereknek nem olyan otthon kell, mint a miénk, egy kisgyermeknek nem olyan élet kell, mint amilyent Luke nyújtana neki. Ennél sokkal többet érdemelne.

Lassan kezdtem megérteni, hogy ez nem is nekem a legrosszabb, hanem a gyereknek. Neki is át kell majd élnie azokat a borzalmakat, amiket nekem…NEM!!! Én ezt nem fogom engedni…

-         Ms. Kings! – hallottam meg az orvos hangját. A nagy gondolkodásban észre sem vettem, hogy bejött a szobámba.

-         Ó, Mr. Brown! – félig még mindig a gondolataimban merengtem.

-         Nagyon sajnálom, de egy nagy hibát követtünk el. Úgy tűnik, mégsem lesz gyermeke. A hasában észleltünk valami elváltozást, ezért elvisszük majd egy kivizsgálásra, hogy megtudjuk, mi is a maga baja.

-         Szóval…-dadogtam-nem is vagyok terhes!

Mély megkönnyebbülést éreztem legbelül. Kimondhatatlanul boldog voltam, hogy mégsem lesz Luke-nak újabb áldozata.

Észrevettem Liamet a doki mögött. Rám mosolygott és ajkaival ezt formálta: Én megmondtam, hogy minden rendben lesz!

Az orvos tudatta velem a kivizsgálás időpontját, ezután távozott is.

Későre járt. Ez a mai nap eléggé lefárasztott engem. Könnyedén csuktam le a szemeimet, mert éreztem Liam védelmező közelségét és éreztem keze melegét. Jó volt tudni, hogy van legalább egy ember, aki őszintén mellettem áll, pedig alig ismer. Mielőtt még végleg elnyomott volna a álom, egy utolsó pillantást vetettem a fiú felé, majd mosollyal az arcomon zuhantam az álmok tengerébe.

5. Szökés

Sziasztok! Igen, megint eléggé megkésve... Tényleg, őszintén sajnáljuk! Tudom, hogy ti nem ezt érdemlitek, de higgyétek el Karina is és én is különböző okok miatt nagyon régóta nem ültünk gépnél. Remélem nem feledkeztetek meg rólunk, ugyan úgy kapunk sok sok megjegyzést plusz olvasót és oldalmegjelenítést. Imádunk titeket!
Hope you like it!
Adrii.xx

*Charlotte*

Másnap reggel szédelegve, szinte ájultan keltem fel a padlóról. Megint agyonvert...
Fáradtan néztem körül. A földön mindenütt az én eldobált ruháim voltak.
Semmire sem emlékeztem. Szörnyülködve néztem magamra, hisz teljesen meztelenül feküdtem a jéghideg padlón. Minden erőmet összeszedve feltápászkodtam. Sejtetem, hogy megint valami szörnyűséget csinált velem Luke, mégis hálát adtam az égieknek, hogy szinte semmi nem maradt meg bennem az éjszaka eseményeiből. Állítom leütött. De nem baj.
Épp a ruháimat kapkodtam magamra, mikor benyitott az ajtón. Arcán keserű mosoly húzódott.
- Hogy telt az éjszakád? - kérdezte mézes-mázosan. Nem válaszoltam, helyette a fejemet lehajtottam és a parkettát pásztáztam.
- Kérdeztem valamit - egyre közelebb jött. Ijedten, szinte már remegve vártam hogy elkapja a kezem és magához húzzon. Pár pillanaton belül tényleg megfogott és magához rántott.
- Most mondd azt, hogy nem élvezted - mososlygott rám féloldalasan.
- De... élveztem - sóhajtottam.
- Nem muszáj ezt mondanod, ha nem így gondolod! - mondta, miközben elsöpört egy hajszálat az arcomból.
- Nem, tényleg így gondolom - mondtam halkan. Luke kíváncsian fürkészett.
Egyszer csak magához húzott és vadul elkezdett csókolni. Száját keményen az enyémre tapasztotta, néha beleharapott az ajkaimba, de én nem csókoltam vissza.
Mikor már rájött, hogy eszem ágában sincs visszacsókolni eltávolodott tőlem, és kíváncsian fürkészte az arcomat.
Egyszer csak egy pofonnal lettem gazdagabb. Felszisszentem a fájdalomtól, a kezemet pedig az arcomhoz kaptam.
- Azt mondtad élvezted és most még sem csókolsz vissza. Jólvan Charlotte, jössz te még az én utcámba - szólalt meg mérgesen. Még egy lesajnáló pillantást vetett felém, majd kiindult a szobámból.
- Ma egész nap nem leszek itthon. Nem szeretném, ha nem találnálak meg mikor hazaérek. A bejárati ajtót becsukom - mondta úgy, hogy meg sem fordult, majd mikor befejezte kiment és becsapta maga mögött az ajtót. Én kikerekedett szemekkel bámultam a zárt ajtót.
Mikor leesett, hogy mit is mondott valójában, kicsattanó örömmel futottam oda az ablakhoz. Pont mikor kinéztem, akkor járt ki a garázsból Luke. Gyors becsukta a garázskaput, majd az autóba bepattanva elhajtott a ház elől
Itt az idő! Most  végre megszökhetek!
Az elkövetkező két percben, szinte kicsattantam az örömtől.
Elkezdtem helyben ugrálni, miközben csak sikítottam. Soha életemben nem voltam még olyan felszabadult, mint akkor. Nem sok kellett ahhoz se, hogy elsírjam magam.
Még őrjöngtem egy sort, majd lassan észbe kaptam és megálltam. Vettem egy nagy levegőt, amit akkor ki is fújtam.
- Nyugodj meg Charlotte, ehelyett inkább gondolkozz! - mondtam hangosan.
Tényleg meg kell most gondolnom mit hogyan csinálok, hisz valamilyen terv nélkül nem szökhetek meg, különben megint ugyan ott kötök ki, mint pár nappal ezelőtt... Luke ágyában.
Ezekkel a gondolatokkal néztem körül a szobámban, hátha találok valami olyan dolgot ami adna valami kezdő lökést. Valami olyan tárgyat amivel ki tudnék találni egy tervet, hogy mégis hogyan menjek el innen.
Egyre jobban csak arra a tágyra koncentráltam, amikor megpillantottam azt a ruhát amit Luke adott nekem tegnap.
Ez az! Liam telefonszáma!
Gyors odafutottam az ágyhoz amin a ruha volt, majd felkaptam és elkezdtem átkutatni az összes zsebét.
- Ez nem igaz! Hol lehet? - kérdeztem magamtól kétségbe esetten. Megfogtam fejjel lefele a göncöt, majd elkezdtem rázni, hátha kiesik belőle a cetli amit Liam adott nekem. De mind hiába. Nem találtam a telefonszámot.
Mérgemben elhajítottam a ruhát a szoba másik végébe és csalódottan roskadtam le a földre.
- Ezt nem bírom - mondtam, miközben az arcomat a kezembe temettem.
- De ha nem itt akkor hol van? Hova tettem? Várjunk csak! Tegnap miután Liam a kezembe nyomta a papírt én a zsebembe tettem. Luke meglátott minket, de azt nem, hogy mit adott nekem a fiú, szóval nem vehette el a papírfecnit. Tehát Luke kizárva. Miután Liam bement a terembe az a barom elkezdet faggatni, és végül az autóhoz küldött ahova nem tudtam beülni, mivel nem volt nyitva Luke pedig még elköszönt a bentiektől! A magassarkú! - csaptam a hirtelen a homlokomra. Felpattantam a földről és odarohantam a cipőhöz aminek az alján ott lapult a kis papírdarab.
- Persze, hisz gyors beraktam a lábam alá, nehogy elvehesse. De hülye vagyok! - nevettem fel.
Boldogan kihajtogattam a papírt, amire cikornyás betűkkel oda volt írva a telefonszám. Egypárszor elolvastam, majd a kezembe temettem és elindultam az ajtó felé.
- Remélem nyitva van - suttogtam. Neki támaszkodtam és lassan lenyomtam a kilincset. Mázlimra, pont nyitva volt.
Kiléptem a szobákat összekötő folyosóra és elindultam a konyha felé.
- Már csak egy telefonra van szükségem - motyogtam. Halkan osontam le a lépcsőn, bár tudtam, hogy nincs itthon senki.
Beléptem a konyhába, ahol tömény füstszag fogadott. Szóval itt szokott cigizni. Undorító.
Körülnéztem a konyhában és a falon megpillantottam a vezetékes telefont, ami most az életemet mentette meg. Odafutottam hozzá, remegő kézzel leemeltem a telefon kagylót és elkezdtem bepötyögni a papíron lévő telefonszámot.
Imádkoztam azért, hogy Liam vegye fel. Pár csöngés után egy mély, mégis gyengéd hang szólt bele a telefonba.
- Haló, itt Liam Payne.
- Liam szabadíts ki innen! - suttogtam a megkönnyebüléstől elcsukló hangon.
- Charlotte? - kérdezte aggodalmasan.
- Igen. Kérlek vigyél ki innen! Esküszöm nem tudok tovább itt lenni! - mondtam szinte már könnyezve.
- Hol vagy?
- Baker street 21.
- Öt perc és ott vagyok - mondta, majd letette a telefont.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
- Köszönöm Istenem - suttogtam.

*Liam*

Az autóban ültem és idegesen doboltam a kormányon. Nem értettem, hogy mit mondott Charlotte, de egyet leszűrtem a telefon beszélgetésből. Bajban van.
Vagy százhússzal száguldozhattam a közutakon, de most nem számított. Segítenem kellett neki.
Perceken belűl odaértem a Baker street 21 alá és kipattantam az autóból. Odafutottam a bejárati ajtóhoz és elkezdtem dörömbölni rajta.
- Charlotte! Itt vagy? - kérdeztem, miközben teljes erőből ütöttem az ajtót.
- Liam te vagy az? - hallottam gyenge hangját.
- Igen, de nem tudnád kinyitni az ajtót? - kérdeztem akaratom ellenére is mérgesen.
- Nem Luke bezárta és a kulcsot is elvitte magával - mondta. Dühösen belevágtam a kezem az ajtóba.
- Most mit csináljak? - kérdeztem gondolkodva.
Hirtelen ötlettől vezérelve odafutottam a legközelebbi ablakhoz és benéztem a házba.
- Charlotte gyere nyisd ki az ablakot, itt ki tudsz mászni! - mondtam hangosan. Lottie ott állt az ajtónál és mikor meglátott elgyengülten felém nézett és odajött. Megpróbálta kinyitni az ablakot, de a régi ablakkilincscsel szemben semmi esélye sem volt.
- Nem megy - mondta.
- Charlotte. Kérlek szedd össze magad - aggódtam, de ő nem válaszolt. Mosolyogva rámnézett, majd hirtelen összeesett. Megrökönyödve néztem az ájultan fekvő lányra.
- CHARLOTTE! CHARLOTTE KELJ FEL! - kiabáltam az ablakot verve.
Mivel a lány tényleg semmi jelét nem mutatta annak, hogy mostanában felkel összeszedtem magam, odamentem az ajtóhoz és megpróbáltam berúgni. Elsőre nem sikerült, így neki futottam másodszor is. Egy óriásit belerúgtam az ajtóba ami a keretből kiszakadva, hangos puffanással ért földet. Köhögve, a kezemet a szám elé téve mentem be Lottie-ért. Felkaptam az ölembe ájult testét, majd kivittem az autóba. Betettem a hátsó ülésre és aggódva néztem meg a pulzusát.
Szerencsére még normálisan vert a szíve, így fogtam magam beültem a volán mögé és egyenesen a kórház felé vezettem...