6. Képtelenség

Sziasztok! Végre sikerült némi segítséggel közzétenni a következő részt. Igyekeztem némi izgalmat csempészni ebbe a részbe (is). :) Remélem tetszik majd - várjuk a komikat és a véleményeket!
Hope you like it!
Karinaxx

* Charlotte *

Fertőtlenítő szagra ébredtem. Mikor kinyitottam szememet, először csak a nagy fehérséget észleltem. Nemsokára tisztulni kezdett a kép és érzékelni kezdtem a körülöttem zajló eseményeket. Bágyadtan oldalra fordítottam a  fejemet és megpillantottam Liam gyönyörű, barátságos arcát. Éppen olvasott valamilyen újságot.

-         Liam! – szóltam oda neki gyöngén.

-         Charlotte! – boldogan pillantott rám, majd oda is hajolt és egy apró puszit nyomott a homlokomra. – Hogy vagy?

-         Egész jól. – mosolyogtam.

-         Ennek örülök!

Hirtelen beugrott, hogy egy kórházban vagyok. Nem kellene itt lennem…

-         Luke… - ennyit bírtam kinyögni. A hangom egészen elhaló és cérnavékony volt. Idegesen néztem körül.

-         Ne aggódj! Nincs itt. – tette kezeimre kezeit. – És ha itt is lenne, akkor sem csinálhatna semmit veled. Én megvédelek. – Tekintetéből csak sugárzott a szeretet.

-         Olyan jó, hogy van valaki, akire számíthatok. – néztem mélyen csillogó, barna szemeibe.

Sokáig csak csendben néztük egymás vonásait. Meghitt pillanatunknak egy erőteljes ajtócsapódás vetett véget. Összerezzentem. Egyszerre a legrosszabbra gondoltam, s a félelem szétáradt a testemben. Azt vártam, hogy ordibálva megjelenik Luke, és elkezd ismét ütlegelni. Feszülten figyeltem a bejárati ajtó felé. Szerencsére csak a doctor kukkantott be hozzám.

-         Jó napot Ms. Kings! – köszöntött az orvos. – Én James Brown vagyok, a kezelőorvosa.

-         Jó napot Mr. Brown! – viszonoztam az üdvözlést.

Megpróbáltam felülni az ágyon. Ügyetlenül kapálóztam a fekhelyemen. Liam elfojtott egy apró nevetést, majd odajött hozzám, hogy segítsen. Könnyedén megemelte vékony testemet. Felverte a párnámat és a hátam mögé állította. Egy hálás mosolyt intéztem felé, mire ő csak kacsintott egyet.

-         Hogy érzi magát? . kérdezte a doki, miután kényelmesen elhelyezkedtem.

-         Köszönöm, most már jól. – az éjjeli szekrényem fele nyúltam, ahol egy pohár állt, tele vízzel.

-         Ez jó hír! De többet kéne ennie, mert az éhezés nem tesz jót a kisbabának.

-         Hogy a minek??? – kis híján kiköptem a számban lévő innivalót.

-         Nem is tudta? – nézett tágra nyílt szemekkel az orvos. – Önöknek gyermekük lesz. Valószínűleg emiatt ájult el.

Teljesen ledöbbentem. Liamre pillantottam, aki szintén megrökönyödve bámult a semmibe.

-         Akkor én…Magukra is hagyom Önöket. – fordult felénk tapintatosan a doktor, s már ki is sietett a teremből.

Mélységes csend telepedett a szobára. Lassan legördültek arcomon az első könnycseppek. Nem tudtam felfogni, hogy mindez velem történik. Luke nem lehet apa!!! Ugyanúgy tönkretenné a gyermekünket, mint engem. A legnyomorúságosabb élet várna arra a csöppségre, akinek ez a szörnyeteg viselné gondját. Egyébként is, túl fiatal vagyok ehhez! De mit fog velem tenni Luke, ha megtudja, hogy terhes vagyok!

Egyre szaporábban hullottak a könnyeim. Liam odaült mellém az ágyra és szorosan magához ölelt. Belefúrtam államat széles vállába. Hagyta, hogy kisírjam magamat, és kissé megnyugodjak.

-         Most mi legyen? – rekedten szólalt meg.

-         Nem tudom…-egészen halkan, szinte már suttogva feleltem neki.-Egyben biztos vagyok…

-         Miben?-kíváncsian rám tekintett.

-         Nem akarom ezt a gyereket! Nem vagyok hajlandó kihordani ezt a babát! Nem vagyok képes gondoskodni egy olyan gyerekről, aki Luke-tól “származik”!!!-ordítottam fuldokolva.

-         Nyugodj meg Lottie! Majd megbeszéled ezt az orvossal is. – simogatott.

Valamennyire lehiggadtam szavai után, de még mindig ideges voltam.

Elfeküdtem az ágyon, s kezeimet lapos hasamra fektettem.

-         Liam, megtennél nekem valamit?

-         Persze, bármit!-mosolygott rám, mire az én szám is egy kicsit felfelé görbült.

-         Légyszíves hagyj most egy kicsit magamra.

-         Ahogy szeretnéd. Kint leszek a folyosón, ha bármi kell, csak kiálts.

Lassan felállt székéből és elindult kifelé. Halk nesz jelezte az ajtó záródását. Csak hárman maradtunk: én, a csönd és a gondolataim. Kibámultam az ablakon. Luke nemsokára hazaér a munkából és akkor észreveszi majd, hogy nem vagyok ott. Ha megtalál, biztos alaposan megleckéztet. Nem akarok többé találkozni vele! Nem akarom, hogy még egyszer hozzámérjen!

Elkezdtem simogatni sima hasamat. Ennek nem szabadott volna így történnie. Ez képtelenség! Egy kisgyereknek nem olyan otthon kell, mint a miénk, egy kisgyermeknek nem olyan élet kell, mint amilyent Luke nyújtana neki. Ennél sokkal többet érdemelne.

Lassan kezdtem megérteni, hogy ez nem is nekem a legrosszabb, hanem a gyereknek. Neki is át kell majd élnie azokat a borzalmakat, amiket nekem…NEM!!! Én ezt nem fogom engedni…

-         Ms. Kings! – hallottam meg az orvos hangját. A nagy gondolkodásban észre sem vettem, hogy bejött a szobámba.

-         Ó, Mr. Brown! – félig még mindig a gondolataimban merengtem.

-         Nagyon sajnálom, de egy nagy hibát követtünk el. Úgy tűnik, mégsem lesz gyermeke. A hasában észleltünk valami elváltozást, ezért elvisszük majd egy kivizsgálásra, hogy megtudjuk, mi is a maga baja.

-         Szóval…-dadogtam-nem is vagyok terhes!

Mély megkönnyebbülést éreztem legbelül. Kimondhatatlanul boldog voltam, hogy mégsem lesz Luke-nak újabb áldozata.

Észrevettem Liamet a doki mögött. Rám mosolygott és ajkaival ezt formálta: Én megmondtam, hogy minden rendben lesz!

Az orvos tudatta velem a kivizsgálás időpontját, ezután távozott is.

Későre járt. Ez a mai nap eléggé lefárasztott engem. Könnyedén csuktam le a szemeimet, mert éreztem Liam védelmező közelségét és éreztem keze melegét. Jó volt tudni, hogy van legalább egy ember, aki őszintén mellettem áll, pedig alig ismer. Mielőtt még végleg elnyomott volna a álom, egy utolsó pillantást vetettem a fiú felé, majd mosollyal az arcomon zuhantam az álmok tengerébe.