Kitérő ~ elérhetőségeink

Sziasztok!

Egyenlőre nem résszel jövünk, hanem szeretnénk megosztani veletek az elérhetőségeinket.
Úgy gondoltuk, létrehozunk egy ask.fm-et és egy csoportot a blog olvasóinak!:)
Ask.fm-en nyugodtan kérdezgethettek minket a történetről, de akár rólunk is amire mindenképp megkapjátok a válaszokat.

ask.fm

A csoportot egyenlőre még nem hoztuk létre, de a következő rész elején, már linkeljük!

Reméljük kapunk kérdéseket, a bloggal és velünk kapcsolatban is!

Karina & Adrii.

6. Képtelenség

Sziasztok! Végre sikerült némi segítséggel közzétenni a következő részt. Igyekeztem némi izgalmat csempészni ebbe a részbe (is). :) Remélem tetszik majd - várjuk a komikat és a véleményeket!
Hope you like it!
Karinaxx

* Charlotte *

Fertőtlenítő szagra ébredtem. Mikor kinyitottam szememet, először csak a nagy fehérséget észleltem. Nemsokára tisztulni kezdett a kép és érzékelni kezdtem a körülöttem zajló eseményeket. Bágyadtan oldalra fordítottam a  fejemet és megpillantottam Liam gyönyörű, barátságos arcát. Éppen olvasott valamilyen újságot.

-         Liam! – szóltam oda neki gyöngén.

-         Charlotte! – boldogan pillantott rám, majd oda is hajolt és egy apró puszit nyomott a homlokomra. – Hogy vagy?

-         Egész jól. – mosolyogtam.

-         Ennek örülök!

Hirtelen beugrott, hogy egy kórházban vagyok. Nem kellene itt lennem…

-         Luke… - ennyit bírtam kinyögni. A hangom egészen elhaló és cérnavékony volt. Idegesen néztem körül.

-         Ne aggódj! Nincs itt. – tette kezeimre kezeit. – És ha itt is lenne, akkor sem csinálhatna semmit veled. Én megvédelek. – Tekintetéből csak sugárzott a szeretet.

-         Olyan jó, hogy van valaki, akire számíthatok. – néztem mélyen csillogó, barna szemeibe.

Sokáig csak csendben néztük egymás vonásait. Meghitt pillanatunknak egy erőteljes ajtócsapódás vetett véget. Összerezzentem. Egyszerre a legrosszabbra gondoltam, s a félelem szétáradt a testemben. Azt vártam, hogy ordibálva megjelenik Luke, és elkezd ismét ütlegelni. Feszülten figyeltem a bejárati ajtó felé. Szerencsére csak a doctor kukkantott be hozzám.

-         Jó napot Ms. Kings! – köszöntött az orvos. – Én James Brown vagyok, a kezelőorvosa.

-         Jó napot Mr. Brown! – viszonoztam az üdvözlést.

Megpróbáltam felülni az ágyon. Ügyetlenül kapálóztam a fekhelyemen. Liam elfojtott egy apró nevetést, majd odajött hozzám, hogy segítsen. Könnyedén megemelte vékony testemet. Felverte a párnámat és a hátam mögé állította. Egy hálás mosolyt intéztem felé, mire ő csak kacsintott egyet.

-         Hogy érzi magát? . kérdezte a doki, miután kényelmesen elhelyezkedtem.

-         Köszönöm, most már jól. – az éjjeli szekrényem fele nyúltam, ahol egy pohár állt, tele vízzel.

-         Ez jó hír! De többet kéne ennie, mert az éhezés nem tesz jót a kisbabának.

-         Hogy a minek??? – kis híján kiköptem a számban lévő innivalót.

-         Nem is tudta? – nézett tágra nyílt szemekkel az orvos. – Önöknek gyermekük lesz. Valószínűleg emiatt ájult el.

Teljesen ledöbbentem. Liamre pillantottam, aki szintén megrökönyödve bámult a semmibe.

-         Akkor én…Magukra is hagyom Önöket. – fordult felénk tapintatosan a doktor, s már ki is sietett a teremből.

Mélységes csend telepedett a szobára. Lassan legördültek arcomon az első könnycseppek. Nem tudtam felfogni, hogy mindez velem történik. Luke nem lehet apa!!! Ugyanúgy tönkretenné a gyermekünket, mint engem. A legnyomorúságosabb élet várna arra a csöppségre, akinek ez a szörnyeteg viselné gondját. Egyébként is, túl fiatal vagyok ehhez! De mit fog velem tenni Luke, ha megtudja, hogy terhes vagyok!

Egyre szaporábban hullottak a könnyeim. Liam odaült mellém az ágyra és szorosan magához ölelt. Belefúrtam államat széles vállába. Hagyta, hogy kisírjam magamat, és kissé megnyugodjak.

-         Most mi legyen? – rekedten szólalt meg.

-         Nem tudom…-egészen halkan, szinte már suttogva feleltem neki.-Egyben biztos vagyok…

-         Miben?-kíváncsian rám tekintett.

-         Nem akarom ezt a gyereket! Nem vagyok hajlandó kihordani ezt a babát! Nem vagyok képes gondoskodni egy olyan gyerekről, aki Luke-tól “származik”!!!-ordítottam fuldokolva.

-         Nyugodj meg Lottie! Majd megbeszéled ezt az orvossal is. – simogatott.

Valamennyire lehiggadtam szavai után, de még mindig ideges voltam.

Elfeküdtem az ágyon, s kezeimet lapos hasamra fektettem.

-         Liam, megtennél nekem valamit?

-         Persze, bármit!-mosolygott rám, mire az én szám is egy kicsit felfelé görbült.

-         Légyszíves hagyj most egy kicsit magamra.

-         Ahogy szeretnéd. Kint leszek a folyosón, ha bármi kell, csak kiálts.

Lassan felállt székéből és elindult kifelé. Halk nesz jelezte az ajtó záródását. Csak hárman maradtunk: én, a csönd és a gondolataim. Kibámultam az ablakon. Luke nemsokára hazaér a munkából és akkor észreveszi majd, hogy nem vagyok ott. Ha megtalál, biztos alaposan megleckéztet. Nem akarok többé találkozni vele! Nem akarom, hogy még egyszer hozzámérjen!

Elkezdtem simogatni sima hasamat. Ennek nem szabadott volna így történnie. Ez képtelenség! Egy kisgyereknek nem olyan otthon kell, mint a miénk, egy kisgyermeknek nem olyan élet kell, mint amilyent Luke nyújtana neki. Ennél sokkal többet érdemelne.

Lassan kezdtem megérteni, hogy ez nem is nekem a legrosszabb, hanem a gyereknek. Neki is át kell majd élnie azokat a borzalmakat, amiket nekem…NEM!!! Én ezt nem fogom engedni…

-         Ms. Kings! – hallottam meg az orvos hangját. A nagy gondolkodásban észre sem vettem, hogy bejött a szobámba.

-         Ó, Mr. Brown! – félig még mindig a gondolataimban merengtem.

-         Nagyon sajnálom, de egy nagy hibát követtünk el. Úgy tűnik, mégsem lesz gyermeke. A hasában észleltünk valami elváltozást, ezért elvisszük majd egy kivizsgálásra, hogy megtudjuk, mi is a maga baja.

-         Szóval…-dadogtam-nem is vagyok terhes!

Mély megkönnyebbülést éreztem legbelül. Kimondhatatlanul boldog voltam, hogy mégsem lesz Luke-nak újabb áldozata.

Észrevettem Liamet a doki mögött. Rám mosolygott és ajkaival ezt formálta: Én megmondtam, hogy minden rendben lesz!

Az orvos tudatta velem a kivizsgálás időpontját, ezután távozott is.

Későre járt. Ez a mai nap eléggé lefárasztott engem. Könnyedén csuktam le a szemeimet, mert éreztem Liam védelmező közelségét és éreztem keze melegét. Jó volt tudni, hogy van legalább egy ember, aki őszintén mellettem áll, pedig alig ismer. Mielőtt még végleg elnyomott volna a álom, egy utolsó pillantást vetettem a fiú felé, majd mosollyal az arcomon zuhantam az álmok tengerébe.

5. Szökés

Sziasztok! Igen, megint eléggé megkésve... Tényleg, őszintén sajnáljuk! Tudom, hogy ti nem ezt érdemlitek, de higgyétek el Karina is és én is különböző okok miatt nagyon régóta nem ültünk gépnél. Remélem nem feledkeztetek meg rólunk, ugyan úgy kapunk sok sok megjegyzést plusz olvasót és oldalmegjelenítést. Imádunk titeket!
Hope you like it!
Adrii.xx

*Charlotte*

Másnap reggel szédelegve, szinte ájultan keltem fel a padlóról. Megint agyonvert...
Fáradtan néztem körül. A földön mindenütt az én eldobált ruháim voltak.
Semmire sem emlékeztem. Szörnyülködve néztem magamra, hisz teljesen meztelenül feküdtem a jéghideg padlón. Minden erőmet összeszedve feltápászkodtam. Sejtetem, hogy megint valami szörnyűséget csinált velem Luke, mégis hálát adtam az égieknek, hogy szinte semmi nem maradt meg bennem az éjszaka eseményeiből. Állítom leütött. De nem baj.
Épp a ruháimat kapkodtam magamra, mikor benyitott az ajtón. Arcán keserű mosoly húzódott.
- Hogy telt az éjszakád? - kérdezte mézes-mázosan. Nem válaszoltam, helyette a fejemet lehajtottam és a parkettát pásztáztam.
- Kérdeztem valamit - egyre közelebb jött. Ijedten, szinte már remegve vártam hogy elkapja a kezem és magához húzzon. Pár pillanaton belül tényleg megfogott és magához rántott.
- Most mondd azt, hogy nem élvezted - mososlygott rám féloldalasan.
- De... élveztem - sóhajtottam.
- Nem muszáj ezt mondanod, ha nem így gondolod! - mondta, miközben elsöpört egy hajszálat az arcomból.
- Nem, tényleg így gondolom - mondtam halkan. Luke kíváncsian fürkészett.
Egyszer csak magához húzott és vadul elkezdett csókolni. Száját keményen az enyémre tapasztotta, néha beleharapott az ajkaimba, de én nem csókoltam vissza.
Mikor már rájött, hogy eszem ágában sincs visszacsókolni eltávolodott tőlem, és kíváncsian fürkészte az arcomat.
Egyszer csak egy pofonnal lettem gazdagabb. Felszisszentem a fájdalomtól, a kezemet pedig az arcomhoz kaptam.
- Azt mondtad élvezted és most még sem csókolsz vissza. Jólvan Charlotte, jössz te még az én utcámba - szólalt meg mérgesen. Még egy lesajnáló pillantást vetett felém, majd kiindult a szobámból.
- Ma egész nap nem leszek itthon. Nem szeretném, ha nem találnálak meg mikor hazaérek. A bejárati ajtót becsukom - mondta úgy, hogy meg sem fordult, majd mikor befejezte kiment és becsapta maga mögött az ajtót. Én kikerekedett szemekkel bámultam a zárt ajtót.
Mikor leesett, hogy mit is mondott valójában, kicsattanó örömmel futottam oda az ablakhoz. Pont mikor kinéztem, akkor járt ki a garázsból Luke. Gyors becsukta a garázskaput, majd az autóba bepattanva elhajtott a ház elől
Itt az idő! Most  végre megszökhetek!
Az elkövetkező két percben, szinte kicsattantam az örömtől.
Elkezdtem helyben ugrálni, miközben csak sikítottam. Soha életemben nem voltam még olyan felszabadult, mint akkor. Nem sok kellett ahhoz se, hogy elsírjam magam.
Még őrjöngtem egy sort, majd lassan észbe kaptam és megálltam. Vettem egy nagy levegőt, amit akkor ki is fújtam.
- Nyugodj meg Charlotte, ehelyett inkább gondolkozz! - mondtam hangosan.
Tényleg meg kell most gondolnom mit hogyan csinálok, hisz valamilyen terv nélkül nem szökhetek meg, különben megint ugyan ott kötök ki, mint pár nappal ezelőtt... Luke ágyában.
Ezekkel a gondolatokkal néztem körül a szobámban, hátha találok valami olyan dolgot ami adna valami kezdő lökést. Valami olyan tárgyat amivel ki tudnék találni egy tervet, hogy mégis hogyan menjek el innen.
Egyre jobban csak arra a tágyra koncentráltam, amikor megpillantottam azt a ruhát amit Luke adott nekem tegnap.
Ez az! Liam telefonszáma!
Gyors odafutottam az ágyhoz amin a ruha volt, majd felkaptam és elkezdtem átkutatni az összes zsebét.
- Ez nem igaz! Hol lehet? - kérdeztem magamtól kétségbe esetten. Megfogtam fejjel lefele a göncöt, majd elkezdtem rázni, hátha kiesik belőle a cetli amit Liam adott nekem. De mind hiába. Nem találtam a telefonszámot.
Mérgemben elhajítottam a ruhát a szoba másik végébe és csalódottan roskadtam le a földre.
- Ezt nem bírom - mondtam, miközben az arcomat a kezembe temettem.
- De ha nem itt akkor hol van? Hova tettem? Várjunk csak! Tegnap miután Liam a kezembe nyomta a papírt én a zsebembe tettem. Luke meglátott minket, de azt nem, hogy mit adott nekem a fiú, szóval nem vehette el a papírfecnit. Tehát Luke kizárva. Miután Liam bement a terembe az a barom elkezdet faggatni, és végül az autóhoz küldött ahova nem tudtam beülni, mivel nem volt nyitva Luke pedig még elköszönt a bentiektől! A magassarkú! - csaptam a hirtelen a homlokomra. Felpattantam a földről és odarohantam a cipőhöz aminek az alján ott lapult a kis papírdarab.
- Persze, hisz gyors beraktam a lábam alá, nehogy elvehesse. De hülye vagyok! - nevettem fel.
Boldogan kihajtogattam a papírt, amire cikornyás betűkkel oda volt írva a telefonszám. Egypárszor elolvastam, majd a kezembe temettem és elindultam az ajtó felé.
- Remélem nyitva van - suttogtam. Neki támaszkodtam és lassan lenyomtam a kilincset. Mázlimra, pont nyitva volt.
Kiléptem a szobákat összekötő folyosóra és elindultam a konyha felé.
- Már csak egy telefonra van szükségem - motyogtam. Halkan osontam le a lépcsőn, bár tudtam, hogy nincs itthon senki.
Beléptem a konyhába, ahol tömény füstszag fogadott. Szóval itt szokott cigizni. Undorító.
Körülnéztem a konyhában és a falon megpillantottam a vezetékes telefont, ami most az életemet mentette meg. Odafutottam hozzá, remegő kézzel leemeltem a telefon kagylót és elkezdtem bepötyögni a papíron lévő telefonszámot.
Imádkoztam azért, hogy Liam vegye fel. Pár csöngés után egy mély, mégis gyengéd hang szólt bele a telefonba.
- Haló, itt Liam Payne.
- Liam szabadíts ki innen! - suttogtam a megkönnyebüléstől elcsukló hangon.
- Charlotte? - kérdezte aggodalmasan.
- Igen. Kérlek vigyél ki innen! Esküszöm nem tudok tovább itt lenni! - mondtam szinte már könnyezve.
- Hol vagy?
- Baker street 21.
- Öt perc és ott vagyok - mondta, majd letette a telefont.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
- Köszönöm Istenem - suttogtam.

*Liam*

Az autóban ültem és idegesen doboltam a kormányon. Nem értettem, hogy mit mondott Charlotte, de egyet leszűrtem a telefon beszélgetésből. Bajban van.
Vagy százhússzal száguldozhattam a közutakon, de most nem számított. Segítenem kellett neki.
Perceken belűl odaértem a Baker street 21 alá és kipattantam az autóból. Odafutottam a bejárati ajtóhoz és elkezdtem dörömbölni rajta.
- Charlotte! Itt vagy? - kérdeztem, miközben teljes erőből ütöttem az ajtót.
- Liam te vagy az? - hallottam gyenge hangját.
- Igen, de nem tudnád kinyitni az ajtót? - kérdeztem akaratom ellenére is mérgesen.
- Nem Luke bezárta és a kulcsot is elvitte magával - mondta. Dühösen belevágtam a kezem az ajtóba.
- Most mit csináljak? - kérdeztem gondolkodva.
Hirtelen ötlettől vezérelve odafutottam a legközelebbi ablakhoz és benéztem a házba.
- Charlotte gyere nyisd ki az ablakot, itt ki tudsz mászni! - mondtam hangosan. Lottie ott állt az ajtónál és mikor meglátott elgyengülten felém nézett és odajött. Megpróbálta kinyitni az ablakot, de a régi ablakkilincscsel szemben semmi esélye sem volt.
- Nem megy - mondta.
- Charlotte. Kérlek szedd össze magad - aggódtam, de ő nem válaszolt. Mosolyogva rámnézett, majd hirtelen összeesett. Megrökönyödve néztem az ájultan fekvő lányra.
- CHARLOTTE! CHARLOTTE KELJ FEL! - kiabáltam az ablakot verve.
Mivel a lány tényleg semmi jelét nem mutatta annak, hogy mostanában felkel összeszedtem magam, odamentem az ajtóhoz és megpróbáltam berúgni. Elsőre nem sikerült, így neki futottam másodszor is. Egy óriásit belerúgtam az ajtóba ami a keretből kiszakadva, hangos puffanással ért földet. Köhögve, a kezemet a szám elé téve mentem be Lottie-ért. Felkaptam az ölembe ájult testét, majd kivittem az autóba. Betettem a hátsó ülésre és aggódva néztem meg a pulzusát.
Szerencsére még normálisan vert a szíve, így fogtam magam beültem a volán mögé és egyenesen a kórház felé vezettem...

4. Kínok...

Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy már a második hete nincs friss rész, de Karina különböző okok miatt nem fér internethez. Szóval mint látjátok a részt én írtam. Köszönjük szépen a 18 feliratkozót, a majdnem kettőezer oldalmegjelenítést és még sorolhatnám, hogy mit.:)
Újdonságként említeném a tetszik, nem teszik gombokat, amik előző héten kerültek 'beszerzésre'. :D Szóval szerenénk, ha kattingatnátok a szerintetek megfelelő gombra!
FIGYELEM! Aki eddig azért nem írt kommentet, mert utálja beírogatni a szóellenőrzést, annak üzenjük, hogy be lett állítva, az hogy ne kelljen beírni semmiféle ellenőrzést! Névtelen kommenteket is szívesen várunk! 

Adrii.xx

*Charlotte*

Luke betartotta az ígéretét... Az autó út további fele is úgy telt, hogy ő a hajamat markolászta nekem pedig néha néha legurult egy kósza könnycsepp az arcomról. Már vagy húsz perce úton lehettünk, amikor hirtelen elengedett.
-Faszom a rendőreibe. Igazítsd már meg a fejed!-kiabált rám. Engedelmesen lehajtottam a napellenzőt, hogy megnézhessem magam, amikor Luke visszacsapta a helyére.
-NEM AZT MONDTAM, HOGY A POFÁDAT LESEGESD! IGAZÍTSD MÁR MEG A FEJED TEE!-üvöltött velem kipirult fejjel.
-De én csak...-kezdtem megszeppenve.
-ÉN NEKEM TE NE FELESELJ KÜLÖNBEN...-épp kezet akart rám emelni, amikor a rendőrök megállítottak minket. Ijedten lehúzódott az út szélére, míg én megigazítottam a kócos hajam.
-Jó napot kívánok. A jogosítványát.-köszönt szárazan a  rendőr, majd benyújtotta a kezét a lehúzott ablakon. Luke remegő ujjakkal kutakodott a pénztárcájában. Tudtam, hogy valami nincs rendben vele.
-Tessék.-ejtette bele az igazolványt a rendőr kezébe. A férfi összeráncolt szemöldökkel vizsgálta a papírt. Egyszer Luke-ot nézte meg magának másszor pedig a papírt bámulta.
-Sajnálom uram, de azt kell hogy mondjam ezek a papírok hamisak. Muszáj lesz bejönnie velünk a kapitányságra.-mondta  végül a rendőr, miközben a rágójával csattogtatott. Ránéztem Luke-ra, aki teljesen lefehéredett. Hirtelen fogta magát és rátaposott a gázra. Teljesen belenyomódtam az ülésbe és közben imádkoztam azért, hogy ne csináljon semmi baromságot. Félve belenéztem a visszapillantó tükörbe, hogy megnézzem követnek-e minket a rendőrök. A két férfi pont akkor szállt be az autóba és indult el utánunk.
-Követnek.-motyogtam.
-Tudom... Ó bazdmeg. Ezt rohadtul megszívtam.-túrt bele idegesen a hosszú hajába.
Még mindig vagy százhetvennel száguldoztunk egy közúton, mikor Luke előhalászta a mobilját és tárcsázni kezdett egy számot. Elég hangos volt a készülök, úgyhogy mindent tisztán hallottam. Az illető már két csörgés után felvette.
-Hello Nick.-szólt bele szárazon a telefonba Luke.
-Luke?
-Igen. El kellene a segítséged...
-Már megint mit csináltál?
-Semmit. Na jó egyenlőre százhetvennel megyek a közúton, a nyomomban pedig egy rendőrautó.
-Miért követnek?
-Rájöttek.
-Rájöttek?
-Mondom.
-Oké. No problémo. Elintézem.
-Köszönöm. Írd a számlámra.
-Már megtettem.-nevetett bele a telefonba Nick. Luke mosolyogva kinyomta a telefont.
-Három, kettő, egy.-suttogta. Belenéztem a visszapillantó tükörbe és láttam, hogy a rendőrautó hirtelen megáll, majd irányt változtat. Magamban megdicsértem a két fiút. Lassan kezdtünk mi is lassítani, és már majdnem otthon is voltunk. Mikor hazaértünk hamar kipattantam az autóból és megvártam míg Luke beenged.
Miután kinyitotta a lakást bevezetett a szobájába és szigorúan rám nézett.
-Most van egy kis elintézni valóm. Addig te szépen csendben itt maradsz és elfoglalod magad.-mondta szárazon. Én csak bólintottam. Tudtam jól, hogy nem kérdezhetek semmit. Azt is sejtettem, hogy azok a papírok nem véletlenül vannak meghamisítva. De akkor miért nem kapták még el a rendőrök?
Lassan kiment a szobából, de még az ajtóból visszafordult.
-Nehogy azt hidd, hogy ezt ennyivel megúsztad.-mondta, majd becsapta maga után az ajtót. Kissé idegesen rávetettem magam az ágyra, és elaludtam hisz tudtam. A java még csak igazán ez után jön.

***

Arra ébredtem, hogy valaki a kezemet cibálja. Lassan kinyitottam a szemem és Luke ádáz tekintetével találtam magam szemben. Felültem az ágyon, ásítottam egyet, majd elkezdett faggatni.
-Mit mondtál annak a gyereknek?-kérdezte dühösen.
-Semmi közöd hozzá!-vágtam rá indulatosan.
-Azt majd meglátjuk.-mondta mérgesen, majd megragadta a karom és magához húzott.
-Úgy érzem egy izgalmakkal teli napnak nézünk elébe.-morogta vágyakkal túltengve. Hirtelen megfogott és teljes erőből nekivágott a falnak. Felsikoltottam, hisz a tüdőm majdnem beszakadt az ütődéstől. Odajött hozzám és nekiesett a számnak. Ő ezt csókolózásnak nevezi, én viszont kínzásnak. Amikor eszébe jut indulatosan beleharap egy akkorát a számba, hogy az felreped, máskor pedig a nyelvével próbál "kényeztetni".
Megpróbáltam védeni magam, de vele szemben esélyem se volt. Lassan megunta a szám felfedezést, így ellépett tőlem és elkezdett méregetni. Én a számat vizsgáltam, tehát nem is figyeltem rá. Amíg meg nem szólalt.
-Nem tudom hogy találkozhattál azzal a senkivel. De egy biztos... Tuti nem ő vett észre téged.-gúnyolódott, miközben rám mutatott. Nem szóltam rá semmit, hisz egyrészt igaza van, bűn ronda vagyok. Másrészt pedig semmi kedvem sem volt "egy újabb gyufaszálat kihúzni Luke gyufás skatulyájából". Szóval némán figyeltem ahogy elkezd nevetni a saját rémvicces poénján. Hahaha.
-Most vagy ennyire sötét vagy, hogy nem érted a viccem, vagy már megint játszod az eszed.-rázta meg a fejét Luke.
-Őszintén?-kérdeztem. -Rohadtul nem találom viccesnek...-mondtam. Megrökönyödve nézett rám. Azt hitte, hogy ezek után majd meg se merek szólalni? Hát tévedett.
-Szóval még mindig nagy a szád. Értem én. Nem volt elég a kényeztetésem?-kérdezte egy gúnyos mosoly kíséretében. Rémülten figyeltem mit csinál. Hirtelen elővett egy öngyújtót a zsebéből és azzal közeledett felém.
-Mindjárt csinálunk egy kis forró hangulatot, hogy élvezd a dolgokat.-nevetett kárörvendően. Sejtésem se volt, hogy már megint mi a francot talált ki, de nem is akartam megtudni. Védekezés képpen elkezdtem sikítani és egyre jobban nyomultam a falhoz.
-Nyugi cica nem lesz semmi komoly, csak egy kicsit megpörkölöm a hajad.-nevetett jóízűen. A sírás már olyan szinten kerülgetett, hogy a tüdőm elkezdett szúrni.
-Luke kérlek! Kérlek ne! ÁÁÁÁÁÁ LUKE KÉRLEEEK!-zokogtam, mikor már csak pár centi választott el az öngyújtótól. Luke megállt és gúnyosan mosolygott.
-Mit mondtál neki?-kérdezte újra, de most már némi komolyságot véltem felfedezni a hangjában.
-Hiába mondom, úgyse hiszed el!-válaszoltam sírva.
-Na akkor had halljam.-fonta össze a karjait.
-Oké.-szipogtam. -Ugyebár mondtam neked, hogy elmegyek a mosdóba. El is indultam, de nem találtam meg, olyan nagy volt az épület. Már egy csomó helyre benyitogattam, amikor az egyik ajtó mögött őt találtam. Én csak bocsánatot akartam kérni, meg kimenni, de ő odajött és bemutatkozott. Én is elmondtam hogy hívnak, majd utána megkérdezte, hogy eltévedtem-e. Miután elmondtam mit keresek, ő megmutatta merre van a mosdó.-fejeztem be a mondandóm. Luke mosolyogva nézett rám.
-És akkor miért ölelgettétek egymást?-tette fel az újabb (gyilkos) kérdést. Erre már nem tudtam válaszolni. Most miért, mondjam el az igazságot!?
-Látod, tudtam jól hogy csak egy szajha vagy. Most pedig vetkőzz. A délután további részét elég kellemesen fogjuk tölteni.-nevetett fel, miközben szép lassan elkezdte letolni a gatyáját...

3. Szorongás...

Sziasztok! Nem bírtam ki, hogy ne tegyem közzé a részt.:) (Ugyanis csak jövő hétvégén kellett volna) Szeretném megköszönni kettőnk nevében a 15 rendszeres olvasót, a naponta több, mint 100 oldalmegjelenítést és a húsz kommentet is! Nem tudjátok elképzelni, hogy milyen jól esik ez nekünk!

Sok hozzáfűzni valóm a részhez nincs. Remélem kapunk ide is komikat!

Hope you like it!

Adrii.xx

*Charlotte*

Mikor végignéztem a fiúkon hirtelen elöntött egy fura érzés. Itt az idő! Talán most megszabadulhatok ettől a szadistától! Mégis miből gondoltam ezt, öt 19 év körüli srác láttán? Nem tudom... A szememet lesütöttem és remegő végtagokkal álltam Luke mellett. Kezét az enyémre kulcsolta és úgy magyarázott.
-A legjobb az lesz, ha már most elkezdjük. Készen is álltok? - kérdezte a fiúkat.
-Persze.
-Nagyszerű. Akkor szerintem kezdjünk egy olyan képpel, amelyen mind az öten rajta vagytok.-mondta, majd hozzám fordult.
-Drágám hoznál nekem egy pohár vizet? - kérdezte mézes-mázos hangon.
-Igen... - motyogtam.
 Elengedte a kezem, mire én gyors léptekkel elindultam a közeli asztal felé. Fogtam egy kis műanyag poharat és teletöltöttem vízzel. Épp megfordultam volna, mikor egy meleg kéz hozzá ért a fenekemhez.
-Köszönöm édesem. Tudod, amit megbeszéltünk... - sziszegte hátulról a fülembe Luke.
 Biccentettem. Persze, hogy tudom. Tegnap vagy ötször elmondta. Eltávolodott tőlem és elindult a fényképezőgépért. Összeszedtem minden erőmet és utána szóltam.
-Luke! Én elmegyek a mosdóba!
-Tessék? - fordult vissza.
-Szeretnék elmenni a mosdóba.-mondtam ijedten. Pár pillanatig őrlődött, majd megszólalt.
-Menj. - legyintett.
 Egyszer csak egy gúnyos férfi hang hallatszott hátulról.
-Na mi van kislány, el kell kérezkedni apucitól? - röhögött.
 Félve rápillantottam. Ő nem Andrew?
-Jajj Andrew, úgy csinálsz, mintha a te csajod nem kérdezne meg tőled mindent. - gúnyolódott Luke is.
 Ezen egy jót nevettek, majd elkezdték a fotózást. Az öt fiú úgy beállt a kamera elé, mintha nap mint nap ezt kellene csinálniuk. Pedig tudomásom szerint ők énekesek.
Néhány percig még néztem ahogy sürögnek forognak körülöttük, majd elindultam a mosdóba. Ahogy mentem, olyan érzésem volt, mintha valaki követne. Ezt a gondolatot gyors elhessegettem magamtól, hisz tudtam jól... nem követhet senki. Csak bolyongtam az óriási épületben. Mindent körbejártam, de sehol sem találtam a mosdót. Teljesen összezavarodtam. Most akkor hol is vagyok?
Már vagy húsz perce sétálgathattam amikor éppen egy olyan folyosóra értem, ahol eddig még nem jártam. Körülnéztem, mikor megpillantottam egy ajtót. Igaz nincs kiírva, hogy wc de egy próbálkozást megér. Kopogás nélkül, halkan benyitottam. Belestem és észrevettem az egyik fiút. A fotózásról. Épp kiakartam menni és elfutni, amikor megszólított.
-Hát te? - kérdezte. Egy pillanatra megfagyott ereimben a vér. Két éve már egy szót sem beszéltem senkivel.
-Én csak... ne haragudj, nem akartam benyitni. - motyogtam. Felállt, majd mosolyogva közelebb jött.
-Liam Payne. - nyújtott udvariasan kezet.
-Charlotte Kings... - mondtam, miközben megfogtam meleg, bársonyos ujjait.
-Eltévedtél? - kérdezte.
-Igen.
-Mit keresel?
-A mosdót.
-Értem. Megmutassam merre van? - kérdezte.
-Azt megköszönném. - egy halvány mosolyt eresztettem felé. Kivezetett az ajtón, majd elindult előttem. Pár méter múlva megállt egy ajtó előtt.
-Már közel jártál. - nevetett.
-Köszönöm. - mosolyogtam.
-Nincs mit. Megvárjalak, vagy visszatalálsz egyedül is?
-Nagy baj lenne, ha inkább megvárnál? - kérdeztem.
-Nem, dehogy! - mondta.
Megköszöntem, majd gyors bementem és elintéztem a dolgom. Mielőtt még kimentem volna megnéztem magam a tükörben. Szörnyen festettem. A hátam közepéig érő, vörös hajam össze vissza állt, a sminkem egy kissé elkenődött. Nem ismertem magamra. Igaz, már egy jó ideje nem nézegethettem magam tükörben... mégis valami szebbre számítottam. Egy sós könnycsepp buggyant ki a szememből. Nem. Ez nem én vagyok...
Azt az egy könnycseppet követte a második, a harmadik. Végig gondoltam mindent. Azt hogy 15 évesen elszöktem otthonról, egy szadista miatt. Anyámat megbántottam. Azóta se keresett... Hogy két éve megerőszakolnak, bántalmaznak. Lelkileg, testileg. Nem bírom.
Akkor ott, hirtelen eltört bennem valami. A düh hatalmába kerített. Zokogva kicsaptam a wc ajtót és elindultam a kijárat felé. Liam megrökönyödve jött utánam. Mikor utolért megragadta a karom és maga felé fordított.
-Charlotte mi a baj? - kérdezte. Arcán a meglepettség és a félelem keverékét láttam. Mélyen a szemébe néztem. Tudtam, hogy szavakkal ezt nem tudom kifejezni. Így szorosan megöleltem, miközben az arcom a vállába fúrtam. Csak sírtam és sírtam. Nem szólt rá semmit, inkább átkarolta a derekam és hagyta, had nyugodjak le. Várt...
Lassacskán lenyugodtam, nem sírtam annyira. Liam eltolt magától, de épp csak úgy, hogy láthassa az arcom.
-Elmondhatod? - suttogta.
Megráztam a fejem. Vett egy nagy levegőt, majd megpuszilta a homlokomat.
-Vigyázz magadra! - mondta, és a kezembe nyomott egy cetlit. A telefonszáma volt rajta. Elengedett, majd még egyszer rám nézett. Miután megállapította, hogy jobban vagyok elindult a stúdió felé, ahol Luke várta. Ki tudja, mit láthatott.
-Hát ti mit csináltatok? - kérdezte mérgesen. Elkezdtem pánikolni, hisz tudtam. Ebből még óriási balhé lesz!
-Beszélgettünk. Remélem nem baj. - mondta nemes egyszerűséggel Liam. Luke csodálkozva nézett rá.
-Nem dehogy. A fiúk már várnak. - mutatott az ajtó felé. Liam bement, én pedig egyedül maradtam ezzel a féreggel. Gúnyos vigyor telepedett az arcára, úgy közelített felém.
-Lám-lám. A kis Lottie talált magának beszélgető partnert? Ha szabad megkérdeznem, mégis mi volt a téma? - kérdezte, cseppet sem nyugodtan.
-Liam karrierjéről beszélgettünk. - improvizáltam.
-Ó tényleg? Netalántán arról, hogy hány millió lány epedezik érte? - kacagott idegesen.
-Nem.
-Hát? Ne próbálj átverni Charlotte! - mondta mérgesen.
-Én nem verlek át Luke! Amúgy is... Ennyi erővel én is faggathatnak arról, hogy hány lánnyal fekszel le naponta! - vágtam a fejéhez mérgesen. Tudtam, hogy ezt a szócsatát én nyertem, mégis vesztesnek éreztem magam vele szemben. Hisz akár mikor megverhet, megerőszakolhat. Kedvtelésből csicskáztat, erőlteti azt, hogy nézzem meg hogy ő mégis hogyan csinálja más lányokkal. Egyszóval... én mindig is vesztes leszek vele szemben.
-Takarodj az autóhoz. Azt hiszem a következő pár órát soha nem fogod elfelejteni! - sziszegte. Értetlenül meredtem rá. Már megint mit akar velem csinálni? Nem fogyott még ki az ötletekből?
-AZT MONDTAM MENJ! - kiabálta.
Megsemmisülten csináltam azt amit mondott. Mivel az autó nem volt nyitva, megvártam míg ő is kijön. Valamit még elintézett szerintem. Mikor megláttam az ajtóban láttam rajta, hogy kegyetlenebb, mint valaha. Fogalmam se volt mit akart velem csinálni. Kinyitotta az autót én pedig beültem. Ő is ugyan ezt tette. Nem szólt egy szót sem, csak elindította az autót és elindultunk. Hirtelen megragadta a hajam és elkezdte tépni.
-Megegyeztünk nem? - kérdezte. Nem válaszoltam.
-KÉRDEZTEM VALAMIT! - üvöltött. Az egyik kezével a kormányt a másik kezével pedig a vörös tincseimet markolászta.
-Meg. - suttogtam.
-NEM HALLOM!
-MEG! MONDOM MEG! - kiabáltam én is, mert a fejem már majdnem az ölében volt, annyira tépte a hajam.
-VELEM NEM ORDIBÁLHATSZ TE UTCA SARKI! TUDD ÁM KIVEL BESZÉLSZ! - üvöltött tovább. - ELEGEM VAN BELŐLED! AZ EGYIK NAP KISZÖKSZ A MÁSIK NAP MEG EGY BUZIVAL TÁRSALOGSZ! MÉGIS MIT GONDOLSZ KI VAGY TE!? MAJD HA ÉN AZT MONDOM KIMEHETSZ KIMÉSZ! ÉS HA AZT HOGY ILYEN SENKIHÁZI BAROMMAL TÁRSALOGHATSZ, AKKOR AZT CSINÁLOD! AMÍG VELEM VAGY ADDIG AZ ÉN SZABÁLYAIM SZERINT ÉLSZ! VILÁGOS VOLTAM!?
-Igen. - mondtam.
Nem tudtam sírni, pedig szívesen tettem volna. Nem tudtam, mert nem mertem... Ki tudja mit csinált volna még velem!? Egy biztos... a következő pár órát soha az életben nem fogom elfelejteni...

2 . Remény

Sziasztok! Tádáá! Meghoztam első részemet ebbe a blogba! Nagyon örültünk a komiknak és a rengeteg iratkozónak.
Remélem az én részem is ugyan úgy fog tetszeni, mint Adriié. Szeretnénk, ha megint komiznátok és iratkoznátok még egypáran.
Hope you like it!
Karina.xx 

*Charlotte*

2012. december. 30. 

00:30

Belépett az ajtón Luke. Rettenetes érzés kerített hatalmába. Szívem egyre gyorsabban kezdett dobogni. Lassan elindult felém a zaklatóm.

- Szia Édes! Megjöttem! - simogatott meg gyengéden, de én elfordítottam fejemet. - Ugye tudod mi jön most? 

Tudtam! Már a puszta gondolatától kicsordult néhány könnycsepp szememből.

- Vetkőzz! - ordított rám Luke. - Nem hallod? Vetkőzz!! 

Egyre jobban folyt a könnyem. Engedelmeskednem kellett, különben még meg is vert volna.

Lassan levetettem ruhadarabjaimat. Az a féreg meg önelégülten nézte, ahogyan egyre jobban meztelenné válok. Mikor már egy szál semmiben ültem az ágyon odajött hozzám és elkezdte csókolgatni testemet. Égette a bőrömet szájának érintése. Ő is elkezdett vetkőzni, majd odajött hozzám és eldöntött az ágyon.

01:45 

Miután befejezte "kínzásomat" elégedetten kiment a konyhába. Én csak ültem az ágyon, majd szép lassan rám jött a sírógörcs. IGEN! Ezt nekem minden éjjel el kell viselnem! El kell tűrnöm, hogy megerőszakol és bánt! De jó lett volna, ha otthon maradok anyuékkal és nem jövök el Luke-kal! Ők mindig is tudták, hogy milyen alak ez a gyerek és én még sem hallgattam rájuk! 

- Charlotte! - rontott be hozzám ismét Luke. - Ma délután fotózásra fogok menni és te is velem fogsz jönni! Mindenkinek azt kell látni, hogy mi milyen boldogok vagyunk együtt. 

Felcsillant bennem a remény. Talán valahogyan megszökhetek majd, vagy segítséget kérhetek valakitől. Próbáltam nem feltűnően örülni ennek, mert ha Luke észreveszi , hogy valamit tervezek, akkor biztos, hogy nem vinne magával. 

- Úgy hogy ma megengedem, hogy sokáig aludjál! Szeretném, ha szép lennél, nem ilyen levert, mint most. Vettem neked ajándékot is! . mutatott fel egy kis dobozt. - Nyisd ki!

Kezembe vettem a csomagot. Mikor kibontottam egy szempillaspirált, szemfestéket, egy szép színű rúzst és egy gyönyörű nyakláncot láttam meg.

- Óó...ez nagyon szép! - próbáltam hízelegni Lukenak.

- És ezért nem érdemel meg semmit a papi? - kérdezte szemtelenül, majd az arcára kezdett mutogatni.

Odabotorkáltam hozzá és egy puszit adtam neki, mire ő rávágott a fenekemre. 

- Na erről van szó baby! - nevetett gúnyosan, majd ismét rám parancsolt. - Most pedig takarodj lefeküdni! 

Meglökött az ágy felé. Felvettem egy pólót és befeküdtem az ágyba. El kezdtem sírni. Ez így megy már három éve! Minden este a sírással ringatom álomba magam.  

Madárcsicsergés, zöldellő fű, kék ég...Felkeltem a gyepről. Nem ismertem a helyet. Ösztöneimre hallgatva elindultam előre. Egy kis erdőhöz értem, amelyen egy köves út haladt át. Az ösvény mentén haladtam tovább. Nemsokára egy réthez értem, Valami mozgást észleltem a bal oldalamon. Elfordultam és megláttam egy alakot. Sötét volt a teste, nem láttam az arcát. Kitárta felém a karját és azt mondta : Charlotte! Charlotte! Elkezdtem szaladni felé. Tudtam, hogy ő lesz az, aki megment engem. Már majdnem odaértem hozzá, de hirtelen eltűnt és Luke jelent meg helyette. Charlotte! Ébredj fel! - kiáltott utánam...

11:30

Kinyitottam a szememet.

- Charlotte! Ébredj! - rántotta le rólam a takarót Luke. - Vettem neked egy csini ruhát, amit felvehetsz a fotózásra. 

Kis időbe tellett mire rájöttem, hogy hol vagyok. Feltápászkodtam és elkezdtem öltözni, nehogy megint megharagudjon rám Luke és eljárjon a keze. 

- Mikorra kell menni? - kérdeztem meg tőle óvatosan.

- 13:00-ra. Úgy hogy siess, mert fél órás az út, nemsokára indulni kell! - ripakodott rám. 

- Sietek! - motyogtam. 

Felvettem a nyakláncot és szépen kisminkeltem magamat. Istenem! Már három éve nem sminkeltem! Olyan volt, mint ha visszamentem volna az időben. Újra olyan volt az egész életem, mint azelőtt, hogy idejöttünk volna. 

- Gyere te kis csicska! - kiabált türelmetlenül.

Kisiettem hozzá. Végigjártatta rajtam a tekintetét, majd így szólt:

- Nem beszélhetsz senkivel, kivéve ha én engedélyt adok rá! Megértetted?! Olyan boldognak kell lenned mellettem, amilyennek csak tudsz lenni! - azzal kinyitotta az ajtót és kilökött rajta. 

Arcomat megcsapta a kellemes hidegség. Tüdőm megtellett tiszta levegővel. Isteni érzés volt! 

Luke betuszkolt az autójába, majd beindította a motort. Út közben bekapcsolta a rádiót és elindított valamilyen metálos zenét. Jól feltekerte a hangerőt, szinte üvöltött a szám. Megfájdult tőle még a fejem is. Majdnem megsüketültem.

- Nem lehetne egy kicsit halkítani rajta? - kérdeztem szinte suttogva. 

- Miért?? Talán nem tetszik a zene, te kis ribanc! - ráncigálta meg a hajamat. - Itt most az van és az is lesz, amit Luke bácsi akar.

- De! Tetszik! - kicsordultak könnyeim a fajdálomtól, olyan erősen húzta hajszálaimat. - Kérlek engedd el a hajamat! 

- Na ugye! Mégis csak tetszik! - elengedte a hajamat. - Tedd rendbe magadat, mert mindjárt odaérünk. 

Megigazgattam kócos tincseimet és a sminkemet is kijavítottam, mert a sírástól elkenődött.

Nemsokára tényleg begurultunk egy nagy épület elé. 

- Indíts! - szólt rám erőteljesen Luke, miután kiszálltunk az autóból. 

Megfogta a kezemet és elindultunk az ajtó felé. 

- Szia Luke! - köszöntötte az egyik munkatársa. - Ó! Látom elhoztad magaddal a barátnődet is!

- Szia Andrew! Jól látod! Itt van ő is. Ő Charlotte. - mutatott be engem a férfinak Luke. 

- Örvendek! - nyújtottam felé a kezemet.

- Szint úgy! - mosolygott Andrew.

- Gyere Lotte! Mennünk kell, mert a kuncsaftjaim már biztosan itt vannak! - bökte meg a hátamat a "barátom".

Mikor már kicsit messzebb voltunk az ismerőseitől félrehúzott. 

- Mosolyogj is! - szólt rám. - Nagyon boldognak kell látszanod! 

Ezután minden szembejövő emberre rámosolyogtam...inkább rávicsorogtam. 

Pár perc múlva beléptünk egy szobába. Tágas volt, nem olyan kis lyuk, mint ahol mi élünk. A kanapén 5 alak ült.

- Elnézést uraim, hogy megvárakoztattam önöket! - szólalt meg kedvesen Luke. 

Erre mind az 5 személy felugrott a helyéről és odajöttek hozzánk. Meglepődve láttam, hogy az 5 férfi korombeli srác volt....

1. Emlékek...

Sziasztok! Meghoztam a Karinával való közös blogunk első fejezetét. A fejezet címe emlékek lett, mivel nagy részét Charlotte emlékei teszik ki. (Dőlt betű) Ne haragudjatok, hogy használtam trágár szavakat, de ez igazán idevaló úgy gondolom. Nem szeretném megszabni hány komment legyen... De azért nagyon örülnénk egypárnak.
Hope you like it!
Adrii.xx



*Charlotte*

2009. április 7.

Az iskola padjában ülve, idegesen nézegettem az órát. Már csak pár perc és Luke karjaiban tudhatom magam. Tollam végét a számba véve gondolkoztam a mai programunkon. Egy ebéd a McDonald's-ban, majd egy nagy séta a parkban. Tökéletes, hisz álmaim férfijával tölthetem a délutánt!
Lassacskán kicsengettek én pedig úgy repültem ki a padból, mintha bomba lapulna alatta. A suli előtt dideregve vártam Luke-ot. Hol a fenébe lehet már!? Kettőre jön értem, így beszéltük meg!
Nem sokat kellett várnom. Hirtelen fék csikorogva leparkolt a suli előtt egy kék skoda. Boldogan futottam oda az autóhoz. Gyors beszálltam, majd megpusziltam Luke arcát.
-Szia édes.-suttogta az arcomtól pár centire. Megakart csókolni, de még mielőtt megtehette volna, befogtam a száját.
-Tudod jól, hogy itt nem lehet! Majd ha kiszálltunk.-mosolyogtam. Tudja nagyon jól, hogy imádom a csókjait. Tudja, hogy nem bírok ki nélküle két napot. Mégis kérdőre vont....
-Már nem szeretsz Charlotte?-kérdezte szomorúan. Kínosan elnevettem magam.
-Luke, drágám tudod jól, hogy imádlak. De ezt itt és most nem tehetjük meg. Még egy húzásom van és repülök a suliból. Anyám nem élné túl.-mondtam. Elmosolyodott.
-Anyádról jut eszembe. A mai programunknak lőttek...
-Mi? Miért? Anyu mondott neked valamit!-kérdeztem mérgesen. Ő csak mosolyogva figyelte a reakcióimat. Belenéztem a szemébe. Egyszerre tudtam, hogy tervez valamit. Szemei izgatottan csillogtak.
-Luke, mit tervezel?-nevettem. Gyengéden megsimította az arcom.
-Majd meglátod.-mondta, majd elindította az autót és elindultunk. Duzzogva összefontam a karjaimat. Mosolyogva nyugtázta, hogy elég jól felidegesített. Gyilkos pillantásokat vetettem felé, de ez sem hatott rá. Csak bámult előre, és a vezetésre koncentrált.
-De legalább azt mondd meg hova megyünk!-dunnyogtam.
-Hozzátok.
-Tessék?-kerekedtek ki a szemeim. És ha anyám meglátja!? Köztudott, hogy ki nem állhatja. Egyenesen gyűlöli Luke-ot. Szerinte az nem normális, ha egy 15 éves lánynak egy 23 éves pasija van. Szerinte ő egy pedofil. Persze mikor ezt meghallottam, teljesen ledöbbentem Az én anyám? Ilyet mond? Persze meglett a hatása... Két hétig hozzá se szóltam. Semmit. Meg kerültem. Igazából nagyon nehezemre esett ezt csinálni, de a barátomról nem mondhat ilyet! Ezt jó lesz ha belevési az agyába!
-Jól hallottad.-mondta közömbösen. Az út további része szótlanul telt. Pattanásig feszültek az idegeim. Részben azért, mert attól tartottam, hogy valami őrültségbe fogunk belekeveredni, másrészt eszméletlenül idegesítő volt hallgatni ahogy Luke dobol a kormányon.
-Kérlek, ne...-fogtam meg a fejem.
-Nem csókoltál meg...
-Mi? És most ezért dunnyogsz?-kérdeztem meglepetten. Bólintott. Nevetve nyomtam egy puszit az arcára.
-Ez nem ér fel egy csókkal.-mondta unottan, de láttam rajta, hogy türtőzteti magát. Nem akart nevetni.
-Sajnálom.-mosolyogtam. Pár perc múlva már a házunk előtt álltunk. 
-Még mindig nem akarod elmondani, mit fogunk csinálni?
-De. Szépen összepakolod a létező összes cuccodat. Irány London!-mondta boldogan.
-Mi van?-szaladt ki a számon. Kár volt.
-Mi az hogy mi van? Nem értetted rendesen?-mérgelődött.
-De...-válaszoltam. London!? Mit csinálunk mi ott? 
Engedelmesen kinyitottam a bejárati ajtót, majd elindultam a szobám felé. Előkaptam a bőröndömet és elkezdtem beleszórni minden létező cuccot ami a kezembe került. Fél óra múlva bejött Luke.
-Siethetnél, van egy olyan érzésem, hogy anyád hamarosan hazaér.-suttogta.
-Az lehetetlen. Ötig dolgozik.-ráztam meg a fejem.
-Nem baj. Azért kapkodd magad!-mutatott a bőröndre. Megforgattam a szemeimet, majd összecipzároztam az úti táskát.
-Kész vagyok.-jelentettem be.
-Ideje volt.
-Most miért?
-Mert a repülő hamarosan indul.
-Pontosan mikor?-kérdeztem.
-Azt majd elég, ha én tudom.-mondta, és ezzel elérte azt, hogy lezártuk a témát. Megfogta a bőröndöm és kivitte az autóba. Én gyors előszedtem egy papírt és egy tollat és írni kezdtem.

Drága Anyu!

Mielőtt keresnél, vagy idegeskednél had nyugtassalak meg. Jó kezekben vagyok. Tudom, hogy London gyönyörű lesz, főleg, hogy Luke-val csodálhatom meg a Big Ben-t, a London Eye-t, a Temzét stb. Ne gyere utánam! Hidd el jobb lesz nekünk így. Neked sem kell engem szekíroznod, míg én sem fogom hallgatni a szülői érveléseidet. Ne haragudj, hogy a múltban bunkón viselkedtem veled. Ne haragudj, azért mert szégyent hoztam rád. Tudd, hogy én mindig is szeretni foglak!

Ölel, és csókol a Te lányod:

                                                                     Charlotte. 

Gyors összehajtottam a levelet, majd letettem anyu íróasztalára. Még egyszer utoljára végignéztem az otthonomon, majd Luke-ot követve elindultam az autó felé. Nem ellenkezhettem, hisz megyünk Londonba!

2012. december 29.

21:00

A szívem a torkomban dobogott, az adrenalin szintem az egekbe szökött. Nagy hibát követek el, de inkább kiszabadulok innen, mint hogy itt poshadjak ebben a dohos szobában. Halk léptekkel leindultam a lépcsőn. Hallottam, ahogy Luke a konyhában telefonál. Tisztán kitudtam venni mindent szavát.

-Fotózás? Vállalom.

Ijedten hátráltam egy lépést, amikor a lábam alatt megreccsent a lépcsőfok. Hallgatóztam, hátha kinéz a konyhából. Mivel nem hallottam semmilyen változást, lopakodva leugrottam a lépcsőről. Elindultam az ajtó felé. Rátettem a kezem a nyirkos kilincsre, és lenyomtam azt. Halk ajtócsikorgás és már kint is voltam a friss levegőn. Szélsebesen elkezdtem futni. 

Mit csináljak? Értesítsem a rendőrséget? Úgysem hinnének nekem... Akkor... Talán egy bárba elmehetnék és ott meghúzom magam egy ideig. Nem tudom. Nincs értelme, hisz egy fikarcnyi pénzem sincs. De akkor mégis mit csináljak? 

Addig futottam, mígnem egy parknál kötöttem ki. Lassítottam lépteimen és befordultam a csendes, biztonságot nyújtó helyhez. Leültem az egyik padra és vártam. Hogy mire? Magam sem tudom. Talán arra, hogy Luke megtaláljon és jól megverjen. Rühellem ezt az embert... Mióta Londonba költöztünk, bezárt egy dohos szobába és ott élem semmit érő életem, hátralévő napjait. Minden éjjel megerőszakol, kínoz. Én pedig csendben tűröm. Igen. így életem életemet. 

Éppen azon gondolkoztam, hogy hova menjek most, amikor valaki hátulról megragadott és lecibált a padról. Tudtam, hogy számomra itt a vég...

2012. december 29.

23:00

Forró ujjait szorosan a nyakam köré fonta. A fejem lüktetett, miközben ő előszeretettel üvöltözött nekem. Én csak fuldokolva hallgattam szidalmait...
-NEM MEG MONDTAM NEKED, HOGY NEM ÁLLSZ SZÓBA SENKIVEL!? DE PERSZE TE KÜLÖNC LÉTEDRE MEGSZEGTED AZ ÍGÉRETED! MIT CSINÁLJAK VELED!? ZÁRJALAK BE!? LÁNCOLJALAK MEG!? MOCSKOS RIBANC VAGY TUDOD? EGY HAZUG CSITRI. SEMMI MÁS!-üvöltött az arcomtól két centire.
-Én nem.. nem akartam kimenni...-nyöszörögtem erőtlenül. Alig kaptam levegőt, de ő csak azért is még jobban elkezdte szorítani a nyakam.
-És még azt mondod nem akartál kimenni!? Hah! Mégis megtetted...-sziszegte. Nem válaszoltam. Helyette egy sós könnycsepp gurult végig az arcomon.
-NE RÍJJÁ'! VÁLLALD A TETTED KÖVETKEZMÉNYEIT! MOSTANTÓL EBBE A MOCSKOS SZOBÁBAN TÖLTÖD SZÁNALMAS NAPJAIDAT! HA ÉN ELVISZLEK VALAHOVA AKKOR ELJÖSSZ, DE AZON KÍVŰL SEMMI KIMENŐ! MEGÉRTETTED!?-folytatta könyörtelenül a kiabálást. Zokogva, levegőért kapkodva bólogattam. Hirtelen elengedett majd öntelten kivonult a szobából. Én a nyakamhoz kaptam a kezem, és órásiakat szippantottam a dohos levegőből. Behunyt szemmel zokogtam. Tudom, hogy hamarosan minden kezdődik előről. Még mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, visszaszólt.
-Egy hülye kurva vagy. Csak tudd... Soha nem foglak elengedni innen. Éjjel találkozunk.-mondta egy gúnyos mosoly kíséretében. Megvártam, míg léptei teljesen elhalkultak, majd odaléptem az ajtóhoz hogy megnézzem nyitva van-e. Nem volt. Újra rám tört a sírás. Az ajtónak nekitámaszkodva rogytam le a földre. Talán tényleg soha nem szabadulok meg tőle... Örökre kínozni fog... Örökre!